2008.09.24. 15:42
KettőszörKettö?
KettőszörKettö?
Rengeteget gonolkoztam azon hogyan magyarázzak önvédelmi rendszerünkről melyet ilyen pompásan kiatáltunk magunknak...azt hiszem a legjobb megoldás az ha segítséget kérek valakítől.....
Dosztojevszkij: A nagyváros homályából (töredékek)
"Kétszer kettő = négy. A természet nem kérdezi önt, semmi köze az ön kívánságához és ahhoz, hogy tetszenek-e önnek az ő törvényei vagy sem. El kell a törvényeket úgy fogadni, amint vannak, következésképpen el kell fogadni a törvények eredményeit is. A fal tehát fal stb. stb." Uramistenem, hát mi közöm nekem a természet és a matematika törvényeihez, mikor nekem ezek a törvények és kétszerkettők valamiért nem tetszenek! Természetes, hogy én olyan falat át nem török a homlokommal, kivált ha rávaló erőm nem is lesz, de nem is békülök ki vele csak azért, mert előttem áll a kőfal s nekem nincs annyi erőm, hogy azt áttörjem.Az ilyen kőfalban csakugyan volna valami megnyugtatás s csakugyan volna benne megbékéltető szó már csak azért is, mert ez a fal kétszer kettő = négy. Oh, képtelenségek képtelensége! Ezé' annak az útja, hogy mindent megértsünk, megismerjünk, megértsünk minden kőfalat és lehetetlenséget? hogy ki ne béküljünk a lehetetlenségek, e kőfalak egyikével sem, ha irtózunk a megbékéléstől; eljussunk a kikerülhetetlen logikai kombinációk útján a legutálatosabb következtetésekre arról az örökös témáról, hogy még a kőfalnak is valamiképpen magunk vagyunk az okai, bár hiszen szemmelláthatóan világos, hogy okai nem vagyunk s emiatt szótlanul és tehetetlenül csikorgatjuk a fogunkat, kéjelegve zsibbadozunk az inerciában, arról ábrándozva, hogy még haragudni sincs kire; hogy nem haragra való tárgy nem adódik s talán soha nem is fog adódni, hogy itt becsempészéssel, csalással van dolgunk, hogy itt egyszerűen kavarodás-habarodás van, nem tudjuk: kiről és miről van szó, de mindezen tájékozatlanság és becsempészés ellenére fájdalmat érzünk, s mentől nagyobb a tájékozatlanság, annál élesebb a fájdalom.
Hiszen akkor ön a fogfájásban is élvezetet talál! - kiáltanak fel önök nevetve.
- Nos? A fogfájásban is van élvezet, - felelek én. - Nekem egész hónapig fájt a fogam; tudom, hogy mi az. Ennél nem szótalanúl szenvednek az emberek, hanem nyögnek: de ezek a nyögések nem őszinték; ezekben a nyögésekben alattomosság van s éppen ez a bökkenő. Éppen ezekben a nyögésekben fejeződik ki a szenvedő élvezete; ha nem érezne élvezetet, akkor nem is nyögne. Ez igen alkalmas példa, uraim és ezt ki is fogom fejteni. Ezekben a nyögésekben először is a fájás lealázó céltalansága fejeződik ki tudatunkban; ez a természet örvényessége, amelyre persze önök köpnek egy nagyot, de amelytől önök mégis szenvednek, ő azonban nem. Kifejeződik az a tudat, hogy ellenségük önöknek nincs, de fájás van; az a tudat, hogy minden képzelhető Wagenheimok dacára önök a fogfájás rabjai; hogy ha valaki úgy akarja, hát megszűnik az önök fogfájása s ha nem akarja, hát még három hónapig is fájhatnak a fogaik; s végül ha önök még mindig nem látják ezt be s még mindig ellenkeznek, akkor nem marad hátra egyéb, minthogy megnyugtatásokul saját kezükkel verjék meg magukat, vagy a fájásig öklözzék meg a kőfalat - egyebet határozottan nem tehetnek. Nos, ezekkel a nem tudni: kik részéről jövő vérigmetsző sértésekkel, ezekkel a gúnyokkal kezdődik végre az élvezet; amely néha a legnagyobb gyönyörűségig fokozódhatik. Kérem, uraim, hallgassák csak meg vagy egyszer a tizenkilencedik század művelt emberének a jajgatását, aki fogfájásban szenved, - hallgassák meg szenvedésének második vagy harmadik napján, mikor már nem nyög és jajgat annyira, mint nyögött az első napon, t. i. mikor nemcsak azért jajgat, mert a foga fáj; nem úgy nyög, mint valamely közönséges paraszt, hanem mint olyan ember, aki fejlettebb és európai civilizáltsággal nyög, aki - mint ma szokták mondani - „elszakadt a népi, nemzeti talajtól és életalaptól". Ilyennek a nyögései valami csúfak, mérgelődők s néha több napon és éjen át tartanak. Pedig maga is jól tudja, hogy semmit sem használnak a nyögések; jól tudja, hiába tépi, ingerli magát és másokat, tudja, hogy a környezet, amely előtt szenved és családja már eléggé megundorodtak a jajgatása hallgatásában, hogy egy hajszálnyit sem használ neki s azt gondolják magukban, hogy másképpen, egyszerűbben is jajgathatna anélkül, hogy hánykolódjék s hogy ő csak mérgében, tettetésből kényeskedik. No hát ezekben a tudatokban és csúf helyzetekben van a kéjelgés. „Nyugtalanítlak benneteket, tépem a szíveteket, az egész házban senkit sem hagyok aludni. Hát ne is aludjatok, érezzétek minden percben, hogy nekem a fogam fáj. Most már én nem vagyok előttetek hős, aminek eddig akartam magamat feltüntetni, hanem egyszerű, csúf emberke, hitványka. Hát bánom is én! Nagyon örülök, hogy engem felismertetek. Unjátok hallgatni az én hitvány nyögéseimet? Hát unjátok; megálljatok csak, még furcsább hánykolódást is csinálok én nektek..." Most sem értik még uraim?"Szólj hozzá!
Címkék: művészet filó psyho
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.