Hölgyeim és uraim! Az újdonság és szokatlanság zavaró érzéseivel kell küzdenem, mikor most az Új Világrész tudni vágyó közönsége előtt mint előadó jelenek meg. Úgy hiszem, ezt a megtiszteltetést csak annak a kapcsolatnak köszönhetem, amely nevemet a pszichoanalízishez fűzi, s ezért a pszichoanalízisről szándékozom Önöknek beszélni. Megkísérlem, hogy igen rövid és tömör áttekintésben mutassam be Önöknek ezen új vizsgáló és gyógyító módszer keletkezésének és fejlődésének történetét.

Ha érdem volt a pszichoanalízis létrehozása, úgy ez az érdem nem az enyém. Megalkotásának legelső munkájában nem vettem részt. Még tanuló voltam és utolsó vizsgáimat tettem le, amikor egy másik bécsi orvos, dr. Josef Breueralkalmazta először ezt az eljárást egy hisztériában megbetegedett leánynál (1880-1881). Mindenekelőtt ezzel a kóresettel és gyógykezelésének történetével fogunk tehát most foglalkozni. Részletes leírását megtalálhatják a Studien über Hysterie című könyvben, amelyet később dr. Breuer és én adtunk ki.

Előbb még csak egy megjegyzést kell tennem. Örömmel vettem tudomást arról, hogy hallgatóim többsége nem tartozik az orvosi rendhez. Nos, ne tartsanak attól, hogy különös orvosi előműveltségre van szüksége annak, aki közléseimet meg akarja érteni. Egy darabig, igaz, együtt fogunk haladni az orvosokkal, de csakhamar különválunk tőlük és követni fogjuk dr. Breuert egy egészen sajátszerű úton.

Dr. Breuer betege, egy huszonegy éves, nagy szellemi tehetséggel megáldott leány, két évnél tovább tartó betegségének folyamán egész sorát mutatta a testi és lelki zavaroknak, amelyek nagyon rászolgáltak arra, hogy komolyan vegyék őket. Mereven bénult és érzéktelen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára a kínzó szomjúságnak; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni, vagy azt megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, delirál, egész egyéniségét megváltoztató állapotok, amelyekkel később kell majd foglalkoznunk.

Ha Önök ilyen kórállapotról hallanak, még ha nem is orvosok, hajlandók lesznek arra a feltevésre, hogy itt súlyos betegségről, hihetőleg agybajról van szó, amely kevés kilátást nyújt a gyógyulásra és valószínűleg csakhamar megöli a beteget. De az orvosi tudomány azt tanítja - és e tanítást jegyezzék meg maguknak -, hogy még az ily súlyos jelenségekkel járó kóresetek egy részével szemben is jogosultabb egy más, sokkalta enyhébb megítélés. Ha az ily betegségi jelenségcsoport ifjú nőnél fejlődik ki, akinek az élet fenntartásához nélkülözhetetlen szervei (szíve, veséje) a tárgyi vizsgálatnál épeknek bizonyulnak, de aki súlyos kedélyi rázkódtatásokon ment keresztül; ha továbbá az egyes szimptómák bizonyos finomabb részletekben nem felelnek meg a súlyosabb esetben jogosult várakozásoknak: akkor az orvosok az ily esetet nem veszik túlságosan komolyan. Azt állítják, hogy ilyenkor az agynak nem szervi bántalmairól van szó, hanem arról a talányos, a görög medicina idejében hisztériának elnevezett állapotról, amely súlyos betegségi állapotoknak egész sorát tudja utánozni. Ilyen esetekben nem is féltik a beteg életét, sőt valószínűnek mondják, hogy egészsége talán tökéletesen helyre is áll. Nem mindig nagyon könnyű az ilyen hisztériának megkülönböztetése a súlyos szervezeti bántalmaktól. De nekünk itt nem kell tudnunk, hogyan történik az effajta differenciáló diagnózis; nekünk elég annyit tudnunk, hogy Breuer betegének esete olyan volt, hogy itt egy szakértő orvos sem kételkedhetett a hisztéria diagnózisában. Pótlólag azt is felemlíthetjük itt a betegség történetéből, hogy a bántalom aközben lépett fel, hogy a leány gyöngéden szeretett atyját súlyos és halálosan végződött betegsége alatt ápolta, mígnem - maga is megbetegedvén - az ápolással fel kellett hagynia.

Idáig hasznunkra vált egy úton haladni az orvosokkal, de most csakhamar el fogunk tőlük válni. Tévednénk ugyanis, ha azt hinnénk, hogy azáltal, hogy a súlyos, organikus agybántalom feltételének helyébe a hisztéria diagnózisa lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra, hogy az orvos segítsen rajta. Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehetetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A természet kegyes jóságára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani. (Tudom, hogy ez az állítás ma már nem állja meg a helyét, de ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az 1880 előtti időbe vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban éppen azoknak a törekvéseknek van nagy részük, amelyeknek történetét vázolom.)

A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé változtatja meg; annál lényegesebben megváltozik utána az orvos viselkedése. Megfigyelhetjük, hogy az orvos a hisztériással egész másképp bánik, mint organikusan beteg emberrel. Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanúsítani, mint emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbé komoly és mégis mintha azzal az igénnyel lépne fel, hogy komoly baj számba vegyék. De ehhez még egyéb is járul. Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel megismerkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad, módjában volt egyes betegségek okairól és az azokra jellegzetes elváltozásokról, például az agyvérzésről és agydaganatról, fogalmat alkotni; amennyiben aztán ez a tudás alapos és helyes, módot ad neki arra is, hogy a kóreset egyes jelenségeit megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben azonban egész tudása, boncolástani, élettani, kórtani előképzettsége csődöt mond. Nem érti meg a hisztériát, laikusként áll vele szemben maga is. Nos, és ez nem eshet jól olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja a tudományát. Így aztán a hisztériások nem számíthatnak az orvos rokonszenvére, aki őket oly szemmel nézi, mint akik az ő tudományának törvényeit nem respektálják, vagy mint ahogy az igazhívő néz az eretnekekre: minden rosszat feltételez róluk, túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel vádolja és azzal bünteti őket, hogy megvonja tőlük az érdeklődést.

Ez a vád nem érhette azonban dr. Breuert a betege részéről; ő rokonszenvvel és érdeklődéssel foglalkozott a páciensével, ha eleinte nem is tudott segíteni rajta. Valószínű, hogy érdeklődésének létrejöttéhez hozzájárultak a beteg kitűnő szellemi és jellembeli tulajdonságai is, amelyekről a kórtörténet tesz bizonyságot. E szeretetteljes megfigyelés révén csakhamar rá is akadt Breuer az útra, amelyen az első segélynyújtás lehetségessé vált.

Feltűnt, hogy a beteg önkívületi állapotában, zavarodottságtól kísért lelki aterációjában, gyakran egyes szavakat mormogott, amelyek azt a benyomást keltették, mintha azok valamely gondolkodását foglalkoztató, összefüggő lelki tartalom töredékei volnának. Erre az orvos, aki e szavak jelentését kereste, egyfajta hipnózisba ejtette betegét és el-elismételgette előtte e szavakat, azzal a célzattal, hogy az majd továbbfűzi a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat. Ez tényleg be is következett, és a beteg ilyenformán reprodukálta orvosa előtt azokat a pszichikus történéseket, amelyek az önkívület alatt mentek végbe benne, s amelyeknek azok az elejtett szavak csak áruló jelei voltak. Mély szomorúság, gyakran költői szépség is jellemezte ezeket a fantáziákat, vagy ahogy mondanánk: nappali álmodozásokat, amelyeknek kiindulópontja rendszerint az atyja betegágyánál őrködő leány szituációja volt. Ha azután az ilyen fantáziák egy sorát elbeszélte, mintha megkönnyebbült és a normális lelki élethez visszatért volna a beteg. Ez az enyhülés több órán át tartott, de másnap újabb önkívület váltotta fel, amelyet azután ugyanilyen módon szüntetett meg az újonnan képződött fantazmák elbeszélése. Nem lehetett kitérni az elől a benyomás elől, hogy az a pszichikus elváltozás, amely az önkívületi állapotokban megnyilvánult, e rendkívüli indulatteljes fantáziaképződményektől okozott ingernek volt a következménye. Maga a leány, aki betegségének ezen időszakában sajátságosképp csak az angol nyelvet tudta megérteni és beszélni, ezt az újfajta gyógykezelést "talkingcure"-nak keresztelte el, vagy tréfásan "chimney sweeping"-nek nevezte.

Csakhamar, szinte véletlen folytán, kiderült, hogy a léleknek ilyen tisztáraseprésével többet is el lehet érni, mint az újra meg újra visszatérő lelki homályok múló feltisztulását. Betegségi tüneteket is sikerült eltüntetni, ha a beteg a hipnózisban indulatmegnyilvánulásai közepette visszaemlékezett arra, hogy mely alkalommal és milyen összefüggésben léptek fel azok a tünetek legelőször. Nyáron, amikor nagyon nagy hőség uralkodott, a beteget igen kínozta a szomjúság, mert - anélkül, hogy okát tudta volna adni - időnként képtelen volt inni. Felemelte az epekedve kívánt vízzel telt poharat, de mihelyt ajkához ért vele - eltolta magától, mintha víziszonyban szenvedne. Ezekben a pillanatokban nyilván önkívületben is volt. Csupán gyümölccsel, dinnyével és hasonló dolgokkal táplálkozott, hogy kínos szomjúságát enyhítse. Mikor ez az állapot már vagy hat hétig tartott, egyszer csak a hipnózisban angol társalkodónőjére terelődtek gondolatai, akit nem kedvelt, azután az undor kétségtelen jeleit mutatva elbeszélte, hogyan került egyszer annak a szobájába, s mint látta ott, hogy annak kis ölebe, az az utálatos, pohárból ivott. Nem szólt azonban a társalkodónőnek a látottakról semmit, mert nem akarta megsérteni. Miután elfojtott bosszankodásának - ezen elbeszélés közben - erélyes kifejezést is adott, inni kívánt a beteg, akadály nélkül megivott jó adag vizet és az ajkaihoz emelt pohárral kezében ébredt fel a hipnózisból. Ezzel a tünet egyszer s mindenkorra el is múlt.

Engedjék meg, hogy egy keveset időzzünk ennél a tapasztalatnál. Soha hisztériás tünetet azelőtt ilyen eszközökkel még nem szüntetett meg senki és nem hatolt be ilyen mélyen okainak megértésébe. Következményeiben nagy jelentőségű felfedezést jelent tehát ez, ha beteljesedik az a várakozás, hogy a betegnek még más kórtünetéről vagy éppen valamennyiről kiderül, hogy azok ugyanilyen módon keletkeztek és ugyanígy szüntethetők meg. Breuer nem sajnálta a fáradságot, hogy erről meggyőződést szerezzen és tervszerűen kezdte kutatni a többi és súlyosabb betegségi tünetek keletkezési történetét is. Valóban úgy is volt; csaknem minden tünet így jött létre és maradványa, ha úgy tetszik, csapadéka volt indulatteljes élményeknek, amelyeket mi ezért később lelki traumáknak neveztünk el, és a tünetek sajátossága érthetővé vált, ha sikerült azt az okozó traumatikus eseménnyel vonatkozásba hozni. Szakkifejezéssel élve: a tüneteket azok az események determinálták, amelyeknek emlékezeti maradványai gyanánt szerepeltek, tehát nem kell őket többé a neurózis önkényes és talányos alkotásainak tekinteni.

Meg kell azonban említeni, hogy egy tekintetben nem felelt meg teljesen a tapasztalat ennek a várakozásnak. Nem mindig egyetlen élmény maradványának bizonyult a tünet, hanem többnyire számos, néha igen sok hasonló és ismételt trauma hatott közre létrejötténél. A kórokozó emlékek egész láncolatát kellett azután kronologikus sorban visszaidézni, éspedig fordított sorrendben: az utolsót elsőnek, az elsőt utolsónak, és teljességgel lehetetlen volt a legelső és gyakran leghatásosabb traumához a később történtek átugrásával hozzáférkőzni.

Bizonyára azt kívánnák most, hogy az előbbi eseten kívül, amelyben a "víziszony" a pohárból ivó kutya undorító emlékében lelte magyarázatát, még több példát is hozzak fel hisztériás tünetek keletkezésére. De ha programomat be akarom tartani, csak kevés példára szorítkozhatom. Breuer elbeszéli, hogy a beteg látási zavarai bizonyos jelenetekre voltak visszavezethetők, amikor "a pácienstől, aki könnybe lábadt szemmel ült a beteg ágyánál, az atyja hirtelen azt kérdezte, hány óra van - a leány, zavaros lévén a látása, erőlködött, hogy tisztán lásson, közel vitte az órát a szeméhez, úgyhogy az óra számlapját igen nagynak látta (makropsia és strabismus conc.); vagy megerőltette magát, hogy könnyeit elfojtsa, nehogy a beteg a sírást észrevegye."^[8] Egyébiránt valamennyi patogén^[9] benyomás abból az időből származott, amikor atyjának ápolásában részt vett. Egyszer nagy aggodalom közepette virrasztott éjjel a láztól gyötört betegnél, hozzá még feszült várakozásban is, mert Bécsből egy sebésznek kellett érkeznie az operációhoz. Anyja egy időre eltávozott és Anna a betegágynál ült, jobb karját a szék támlájára fektetve. Az éber álmodozás egy neme vett rajta erőt; úgy látta, mintha a fal mellől egy fekete kígyó közelednék a beteghez, hogy megharapja. (Valószínű, hogy a ház mögötti réten valóban akadt egy-egy kígyó s a leány attól valóban megijedt valamikor, úgyhogy ez szolgáltatta az anyagot a hallucinációhoz.) El akarta űzni az állatot, de jobb karja, amely a széktámláról lecsüngött, mintha meg lett volna bénulva, "elzsibbadt", érzéketlen és béna lett, s amikor odanézett, ujjai kígyócskákká változtak át; valamennyinek halálfeje volt (a körmök helyén). Valószínűleg próbálgatta is a kígyót bénult jobb kezével elkergetni és ezáltal jutott az érzéketlenség meg a bénulás a kígyóhallucinációval képzettársulási kapcsolatba. Amikor a látomány eltűnt, szorongásában imádkozni akart, de akármelyik nyelven próbált, egyiken sem tudott beszélni, míg végül egy angol gyermekvers jutott eszébe, mire ezen a nyelven tovább is bírt gondolkozni és imádkozni. Miután ennek a jelenetnek az emléke is felidéződött a hipnózisban, eltűnt a jobb kar merev bénulása is, amely pedig a betegség kezdete óta fennállott, és ezzel a kezelés is befejeződött.

Amikor néhány évvel később a Breuer féle vizsgáló és gyógyító módszert a magam betegeinél is kezdtem alkalmazni, tapasztalataim teljesen megegyeztek az övéivel. Egy körülbelül negyven éves hölgy tikben szenvedett, amely abban állott, hogy minden felindulásnál érthetetlen okból sajátságosan csettintenie kellett a nyelvével. E tünet két élményben gyökeredzett, amelyeknek közös jellemzője az volt, hogy mindkét esetben erősen feltette magában, hogy a világért sem fog lármát csapni, és mégis mindkét alkalommal éppen ezzel a zörejjel volt kénytelen, mintegy akarata ellenére, megtörni a csendet. Az egyik alkalom az volt, amikor nagy nehezen sikerült beteg gyermekét elaltatnia és feltette magában, hogy nagyon fog vigyázni a csendre, nehogy felkeltse őt; a másik alkalom az, amikor két gyermekével kikocsizott, a lovak a zivatartól megbokrosodtak, s ő gondosan kerülni akart minden zajt, hogy a lovakat még jobban meg ne riassza. A sok közül csak erre az egy példára hivatkozom, a Studien über Hysterie-ben azonban számos példát közöltem.

Hölgyeim és uraim! Ha megengedik nekem, hogy kissé általánosítsak, ami különben ilyen rövidre szabott közleményeknél el sem kerülhető, az eddig említett tapasztalatokat ebben a formulában foglalhatom össze: hisztériás betegeink visszaemlékezésekben szenvednek. Kórjelenségeik maradványai és emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. S ha ezeket más területről vett egyéb emlékezeti szimbólumokkal összehasonlítjuk, talán sikerül a jelképesség megértésébe mélyebben behatolnunk. Azok a szobrok és emlékkövek, amelyekkel nagy városainkat ékesítjük, szintén nem mások, mint ilyen emlékezeti jelképek. Ha London utcáin sétálnak a város egyik legnagyobb pályaudvara előtt, dúsan felékesített gót oszlopra fognak akadni; ez a Charing Cross. A XIII. században, a Plantagenet-házból származó ősi királyok egyike, aki imádott királynőjének, Eleanornak, holttetemét Westminsterbe vitette át, gótikus keresztet emeltetett minden egyes állomáson, ahol a koporsót a földre helyezték, és a Charing Cross az utolsó ilyen emlékoszlop, amely a gyászmenet emlékét máig megőrizte.A város egy másik pontján, nem messze a London Bridge-től, modernebb, magasba törő oszlopot pillanthatnak meg, amelyet egyszerűen "The Monument"-nek neveznek. Azt mondják, hogy ez meg annak a nagy tűzvésznek az emlékét örökíti meg, amely az 1666. esztendőben dühöngött azon a környéken és a város jó nagy részét elpusztította. Ezek az oszlopok tehát emlékezeti jelképek, csakúgy, mint a hisztériás tünetek; ennyiben tehát a hasonlat megállná a helyét. De vajon mit gondolnának arról a londoni polgárról, aki még ma is fájó elérzékenyüléssel álldogálna Eleanor királynő temetésének emlékoszlopa előtt, ahelyett hogy a modern munkaviszonyok között oly indokolt sietséggel dolga után menne és a ma uralkodó király ifjú nejére gondolna örvendező szívvel? Vagy mint vélekednének arról a másikról, aki a "Monument" előtt sírva fakadna arra a gondolatra, hogy szülővárosa elhamvadt, holott azóta már rég és sokkal fényesebben újra felépült? Márpedig minden hisztérikus és neurotikus úgy viselkedik, mint ez a két élhetetlen londoni lakos; nemcsak hogy visszaemlékeznek a rég elmúlt fájdalmas eseményekre, hanem érzelemvilágukat is hozzájuk fűzik, nem tudnak a múlt benyomásaitól szabadulni és miattuk a valóságot és az élő jelent elhanyagolják. A lelki élet rögzítődése a kórokozó traumákhoz egyike a neurózis legfontosabb és gyakorlatilag legjelentősebb jellemző vonásainak.

Szívesen igazat adok Önöknek, ha ezzel szemben - amint előre sejtem - Breuer betegének kórtörténetére gondolva, egy ellenvetést tesznek. Tény, hogy a betegnek valamennyi lelki megrázkódtatása abból az időből származik, amikor beteg atyját ápolta és így nála a tüneteket csak az apa betegségének és halálának jelképeiként tekinthetjük. E tünetek tehát a gyász megnyilatkozásai és az elhunyt emlékéhez való rögzítődés - ilyen rövid idővel a halál után - éppen nem mondható kórosnak, hanem egészen normális érzelmi folyamat. Mindezt megengedem; Breuer betegénél nem valami feltűnő dolog, hogy ő e traumákhoz rögzítődött. De más esetekben, például annál a nőnél, akit tikje ellen gyógykezeltem, az előidéző események egyike több mint tizenöt, másika tíz évvel azelőtt történt; itt már nyilvánvaló a múlthoz való tapadás jellege, és Breuer betege később valószínűleg szintén kifejezésre juttatta volna azt, ha nem került volna olyan rövid idővel a megrázkódtatások kiállása és a tünetek fellépése után a katartikusgyógykezelés alá.

Eddig csak a hisztérikus tüneteknek a beteg élettörténetéhez való vonatkozását tárgyaltuk, Breuer megfigyeléseinek két másik mozzanatából azonban útmutatást szerezhetünk arra is, hogyan kell értelmeznünk a megbetegedés és a meggyógyulás folyamatát. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy Breuer betege csaknem minden reá kórosan ható helyzetben erős izgatottságot volt kénytelen elfojtani, ahelyett hogy annak az indulat megfelelő jeleivel, szavakkal, cselekményekkel, szabad folyást engedett volna. Annál a kis élménynél, amelyben a társalkodónő kutyája szerepelt, csupa tekintetből elfojtotta igen erős undorodásának minden megnyilvánulását; mialatt apja ágyánál virrasztott, szüntelenül gondja volt rá, hogy a beteg mit se vegyen észre az ő aggodalmából és fájdalmas lehangoltságából. Amikor azután később ugyanazokat az élményeket orvosa előtt reprodukálta, az egykor elfojtott indulat egész hevességében kitört, mintha az egész közbeeső idő alatt csak félre lett volna téve. Mi több: a tünet, amely annak az eseménynek maradványa volt, akkor érte el hevességének tetőfokát, amikor a beteg a kórokozó emlékhez mindjobban közeledett, majd annak tökéletes felderítése után hirtelen megszűnt. Másfelől a tapasztalat azt mutatta, hogy hiába emlékezett vissza a beteg egyes jelenetekre az orvosnál, ha ez a visszaemlékezés valamely okból indulatkitörés nélkül következett be, ilyenkor a hatás elmaradt. Ezek szerint a megbetegedésnél csakúgy, mint a gyógyulásnál, ezen indulatoknak a sorsa volt az irányadó, az indulatok pedig úgyszólván eltolható mennyiségek módjára viselkedtek. Elkerülhetetlennek látszott ezek után az a feltevés, hogy a betegség azért jött létre, mert a kórokozó helyzetekben képződött indulatok természetszerű lefolyásának útja el volt zárva, és hogy a betegség lényege abban állott, hogy aztán azok a "bennrekedt" indulatok rendellenes munkavégzésére használódtak fel. Egyrészt a lelki életnek állandó megterheltsége és folytonos lelki izgalmak forrása lett belőlük, másrészt pedig szokatlan lelki beidegzésekké és gátlásokká alakultak át, vagyis a kóreset testi tüneteit hozták létre. Ezt az utóbbi folyamatot "hisztériás konverzió"-nak neveztük el. Lelki izgalmaink egy része amúgy is, természetszerűen, a testi beidegzés útjára terelődik és ebből lesz az, amit a "kedélymozgalmak kifejeződésének" nevezünk. Nos, a hisztériás konverzió csak túlságba viszi az indulattelt lelki folyamat lezajlásának ezt a részét, vagyis sokkal hevesebb és új utakra terelt kifejezését jelenti a kedélymozgalomnak. Ha egy folyam ágya két csatornába ágazik szét, azonnal megtelik az egyik, mihelyt a másikban a víz lefolyása akadályokba ütközik.

Mint látják, azon az úton vagyunk, amely a hisztériának tisztán lélektani elmélete felé vezet, amelyen tehát indulati folyamatoknak juttatjuk a vezérlő szerepet. Breuernek egy másik megfigyelése azonban arra késztetett minket, hogy a beteges lelki történés jellemzésénél a tudati állapotnak tulajdonítsunk nagy jelentőséget Breuer betegén, normális állapotától eltekintve, többféle változata volt észlelhető a lelkiállapotnak: az önkívület, zavartság, jellemváltozás állapotai. Normális állapotában mit sem tudott a kórokozó eseményekről s ezek összefüggéséről a kórtünetekkel; ezeket az eseményeket a beteg elfelejtette, vagy legalábbis széttépte köztük a kórokozati összefüggés fonalát Hipnózisba ejtvén őt meglehetősen nehéz munka árán sikerült azokat a jeleneteket emlékezetébe visszaidézni, és ez a visszaemlékezési munka szüntette meg a tüneteket. Nagy zavarban volna az ember, hogyan értelmezze ezt a tényt, ha a hipnózis terén tett tapasztalatok és kísérletek nem mutatták volna meg a megértéshez vezető utat. A hipnotikus jelenségek tanulmányozása óta megbarátkoztunk azzal az eleinte különösnek tetsző felfogással, hogy egy és ugyanazon emberben többféle lelki csoportosulás is lehetséges, amelyek egymástól meglehetősen függetlenek maradhatnak, egymás felől "mit sem tudnak" és a tudatot felváltva ragadják magukhoz. Ilyenfajta esetek, amelyeket "double conscience"^[13] névvel jelölnek, alkalmilag önként is kifejlődnek, és így észlelhetők. Ha a személyiség ilyen kettéhasadásánál a tudat állandóan a lelki állapotok egyikéhez tapad, úgy ezt az állapotot tudatos lelki állapotnak, a tőle lehasadt lelki állapotot pedig tudattalannak nevezik.^[14] Az úgy nevezett poszthipnotikus sugalmazás ismert jelensége, amelynél a hipnózisban adott utasítás később, a rendes lelki állapot közben, parancsoló módon érvényesül, kitűnő példa arra, miképp befolyásolhatja a tudattalan a tudatos lelki világot, amelynek a tudattalan parancsról sejtelme sincs, és ezen minta szerint tényleg lehetséges is a hisztériánál szerzett tapasztalatok között eligazodni. Breuer azt a magyarázatot választotta, hogy a hisztériás tünetek ilyen különös lelkiállapotok közben létesültek, amelyeket ő hipnoidoknak nevezett el. Azok az izgalmak, amelyek ilyen hipnoid állapotban találják a lelkületet, könnyen válnak kórokozóvá, mert ilyen állapotban nincsenek adva az izgalmi folyamatok rendes lefolyásának feltételei. Így azután az izgalmi folyamatból szokatlan lelki képződmény, tudniillik szimptóma alakul ki, ez pedig idegen testként ékelődik be a normális állapotba, amelyből viszont a hipnoid kórokozó helyzet emlékének tudata hiányzik. Nincs tünet amnézia, emlékezeti hiány nélkül, s ezen hiány pótlása egyértelmű azon feltételek megszüntetésével, amelyeknek a tünet keletkezését köszönheti.

Tartok tőle, hogy előadásomnak ez a része nem volt valami nagyon világos. De legyenek elnézők, hiszen újszerű és nehéz gondolatmenetről van itt szó, amelyet talán nem is lehet sokkal érthetőbben közölni, ami viszont azt bizonyítja, hogy megismerésünk még nem hatolt nagyon a dolgok mélyére. Egyébiránt a Breuer alkotta "hipnoid" elmélet gátlónak és feleslegesnek bizonyult, úgyhogy azt a mai pszichoanalízis mellőzi. A továbbiak folyamán, legalább vázlatosan, meg fogják hallani, milyen hatásokat és folyamatokat sikerült felfedezni a mögött a korlátozás mögött, amelyet Breuer emelt, amikor a hipnoid állapotok elméletét felállította. Igazat kellene Önöknek adnom akkor is, ha azt a benyomást szerezték volna, hogy a Breuer kutatásai csak igen tökéletlen elméletet és ki nem elégítő felvilágosításokat adhatnak a megfigyelt jelenségekről; de tökéletes elméletek nem hullanak az égből, és még sokkal jogosabb volna bizalmatlanságuk az olyan valakivel szemben, aki már kutatásai kezdetén hiánytalan és kikerekített elmélettel hozakodnék elő. Az ilyen elméletről bizonyára kiderülne, hogy az csak alkotója okoskodásának a terméke, nem pedig a valóság előítélettől mentes kutatásának gyümölcse.